Kevesebb büszkeség és
kevesebb balítélet

1. fejezet

1811. október 15., kedd

A merytoni bálon

Elizabeth ajkai megremegtek, miközben könnyed derű táncolt szemében. Bingley úr kísérete meglehetősen szűk körűnek bizonyult. Azt rebesgették, hogy több előkelő úriember fog megjelenni az új bérlő társaságában, ám az érkezők száma csalódást keltett: mindösszekét nővére és két férfi tartott vele,közülük az egyik már középkorú s házas.

A felfokozott várakozásért a bál matrónái csak magukat okolhatták, mert felültek a pletykának. Meryton és környéke családjai annyira ki voltak éhezve az új férfitársaságra, hogy hagyták, vágyaik elhomályosítsák a tényeket. A huszonnégy helyi családnak egyszerűen nem bírt elegendő fiúgyermekkel, hogy lehetséges férjjelöltet biztosítsanak lányaik számára. Ekképpen nagy volt a kiábrándulás a táncmulatságon. Miközben a terem egyes csoportjai suttogva latolgatták, mekkora csalódás érte őket, Elizabeth pillantása az anyjára tévedt. Láthatóan ő is fel volt háborodva, ugyanis nagy reményeket fűzött lányaihoz és ehhez az estéhez.

Elizabeth, szokásához híven, figyelmesen szemlélte az újonnan érkezőket, hogy leszűrje első benyomásait róluk, de tekintete most többször is a csoport magas, egyedülálló úriemberére tévedt. A férfi jelenléte különös módon megváltoztatta a terem légkörét. Nemcsak magasságával, de tartásában rejlő magabiztosságával és hűvös tekintetévelvonta magára a figyelmet. Egyenesen előre nézett, a tekintete ridegen átsiklott az embereken. Nem kíváncsian, hanem inkább tartózkodóan viselkedett, s olybá tűnt, mintha már előre eldöntötte volna: e helyen semmi figyelemre méltót nem találhat.

Gőgös – futott át Elizabeth gondolatain, de talán igazságtalan volt. Talán csupán visszafogottabb természetű. Nem mindenki keres új társaságot egy ismeretlen helyen. Nem kerülte el figyelmét a vendégsereg suttogása sem, mely körüllengte az ifjú urat: tudniillik, hogy birtokai messze északon terülnek el, s jövedelme évenként tízezer fontra[1] rúg.

A férfi merev arca egy kissé megrándult, bizonyára ő is elkapott egy-két szót. Talán hozzászokott már ehhez a hatáshoz, mert unottan vette tudomásul a mindig azonos súgó-búgó megjegyzéseket, de Elizabeth mintha egy árnyalatnyi bosszúságot is felfedezett volna tekintetében.

Az úriember csupán saját kíséretének hölgyeivel méltóztatott táncra perdülni, míg barátja, Mr. Bingley láthatóan a legteljesebb mértékben kedvét lelte a mulatságban. Elizabeth szemével követte őket, s míg az egyik férfi könnyed mozdulatokkal, őszinte vidámsággal társalgott, a másik mintha egy gondosan megkomponált szerepet játszana – tartása feszes, tekintete alig időzött el valakin.

Csakugyan ennyire lenéz minket? – tűnődött Elizabeth.

Megfigyelései során rendszerint távolságtartó s pártatlan próbált maradni, és azt találta, hogy mindennel együtt a különcnek tűnő férfiról igen keményen ítélkeznek a bál résztvevői. Látszott rajta, hogy nem érzi jól magát… de eljött, valószínűleg csak barátjára való tekintettel; ezzel is támogatva barátságukat. Talán nem szerette a zsúfolt helyeket csakúgy, mint saját édesapja, aki már teljesenfelhagyott a mulatságokon való részvétellel. Jóleső érzés töltötte el, hogy végül is Bingley úr barátja megtette kötelességét és legalább táncolt a saját társasága hölgyeivel.

Ha Elizabeth teljes őszinteséggel tekintett volna önmagába, el kellett volna ismernie, hogy e férfiú megmagyarázhatatlan módon vonzotta tekintetét. Nemes külseje volt, s nagyon jóképű. Sötétbarna kócos hajszálak keretezték tökéletes arcát. Arcának szabályossága, a határozott állvonal, az egyenes orr egy művész szemében is eszményi modell lehetett volna. Még öltözéke is tökéletes összhangban simult termetére. A kávébarna frakk, a krémszínű mellény és a hófehér nyakkendő olyan kifogástalan eleganciáról árulkodott, amely nem tűrt meg semminemű hanyagságot. Nem úgy, mint a legtöbb férfi, kiknek a ruházata mindig túl kicsinek bizonyult az alakjukhoz képest.

Elizabeth mindig is szerette kiismerni az emberek természetét, és nem tudta megállni, hogy ne keresse a férfi pillantását. Vajon mit árulna el róla a tekintete? Rideg elzárkózást, vagy talán valami többet, valami titkos, rejtett érzést, amelyet nem szándékozik felfedni?

Volt benne valami különös. Ridegsége inkább a távolságtartásból fakadt, mintsem megvetésből – vagy talán csak így akarta látni? Nem volt kedve ilyen könnyen ítélkezni. Mégis nehéz volt levenni róla a szemét.

Elképzelte, ahogy meglátja, s nyomban megtorpan.

Nos, az első találkozásuk aligha felelt meg az elképzeléseinek.

Kénytelen volt két táncot kihagyni, mivel kevés volt a férfi a táncmulatságon. Megszokta már és engedte, hogy más hölgyek is sorra kerüljenek azzal, hogy kivette magát a táncosok gyűrűjéből, és leült. Mr. Darcy – így hívták a fiatalembert – épp a közelében állt. Elizabeth már épp folytatni készült csendes megfigyelését, amikor Mr. Bingley odalépett barátjához és táncra késztette őt.

– Jól tudod, hogy nem kedvelem a táncot, hacsak nem ismerem a táncpartneremet. Egy ilyen bálon, ahol mindenki idegen, ez elképzelhetetlen – mondta Darcy halk, ám határozott hangon.

Elizabeth feszülten figyelte a mély, hűvösen csengő baritonját. Illik hozzá – gondolta. Szóval az úr kissé… tartózkodó.Ez meglepte. Azon töprengett, hogy egy világi úriembernek miért okoz nehézséget új emberek megismerése? Egy bénító fogyatékosság (legyen az bármilyen) mindig kiváltotta együttérzését. Úgy tűnt, Mr. Darcy mindenkit elkerült, hogy senkivel ne kelljen beszélgetnie. Elizabeth szerette volna, hogy bárcsak észrevennék a bál résztvevői, milyen kényelmetlenül érzi magát így. Látva, hogy a különc férfinak nagy teher az idegenekkel való ismerkedés vagy tánc, segíteni szeretett volna neki. Valószínűleg jóképű arcának volt valami köze ehhez – ismerte el kicsit meglepődve.

Megalázó volt, ahogy végül a helyzet alakult. Mr. Bingley, aki éppen befejezte Jane-nel való táncát, széles mosollyal egyenesen feléje fordult, és olyan könnyedséggel ajánlotta fel őt Darcy táncpartneréül, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. A hűvös fiatalember már akkor kelletlen volt, amikor megfordult és egy pillanatra tekintetük összevillant. Azonnal visszafordult, mintha megégett volna, s a lehető legdurvább dolgot vetette oda barátjának, amit Elizabeth, sajnos, hallott.

– Tűrhetően néz ki, de nem elég szép ahhoz, hogy felkérjem…

Elizabethet ez nagyon szíven ütötte.

– Ezen felül nem vagyok olyan hangulatban, hogy mellőzött hölgyeket karoljak fel. Legjobban teszed, ha visszatérsz partneredhez, hogy mosolyaiban sütkérezz, mert rám hiába pazarolod az idődet. – Darcy hangja szenvtelen volt és kimért.

Elizabeth ajka egy árnyalatnyit megrezzent. Egy szívdobbanásnyi időre elidőzött benne a fájdalom, majd szokásos mosoly mögé rejtette.

Tűrhető… – ismételte magában – Egy egyszerű szó, egy jelentéktelen megjegyzés, mintha csupán az időjárásról vagy egy langyos teáról volna szó. Úgy látszik, ő maga is ebbe a középszerűségbe tartozik. Könnyedén megemelte az állát, mintha nem is hallotta volna. Alig jutott el hozzá a szó, vagy így szerette volna hinni – ha bárki kérdi, bizony ezt felelte volna.

Bingley mondott még valamit, amire Darcy válaszolt, de Elizabeth már nem figyelt. Érezte, hogy az arcára kiült vidám közöny talán túlontúl tudatosan megformált. Nem baj. Ha elég jól játszotta, talán maga is elhiszi. … Lehet, hogy Mr. Darcy is hasonló álarc mögé bújik?

Elizabeth tovább méltatlankodott magában; hiszen ő maga ült ki a táncból azért, hogy mások is élvezhessék azt. Nem petrezselymet árult, hanem egyszerűen figyelmes volt! Tekintettel akart lenni az összes többi hölgyvendégre is. Ezek után érthetően kelt ki magából. Úgy tett, mintha nem zavarná, de a büszkesége beleremegett.

Mr. Darcy gondtalanul továbbhaladt, Elizabeth pedig ott maradt egyedül, a mellkasát szorító, kimondatlan fájdalommal. Ez a jóképű férfi éppen most utasította el annak lehetőségét, hogy megismerje őt.

Talán csak zavarában mondta. Vagy talán tényleg így gondolta. Nem mintha számítana.

Mégis, az a hideg, fölényes pillantás…

Nem, nem számít. Ki ő nekem?!

Mindazonáltal érzései nem voltak barátiak az illető iránt ekkor, és az együttérzése egy kis időre feledésbe merült.

Megpróbált nevetni az eseten, de amit Mr. Darcy mondott, az túlságosan érzékeny pontra tapintott. Elizabeth egész életében azt hallgatta az anyjától, hogy az ő szépsége semmi Jane-hez, a nővéréhez képest. Mrs. Gardiner, a nagynénje, azzal igyekezett enyhíteni a helyzetet, hogy ő is ugyanolyan szép, mint Jane, de nem szabad elfelejtenie, hogy Jane szépsége az anyjáéhoz hasonlatos. Ezért természetes, hogy az anyjának a nővére szépsége jobban imponál. Arról nem is beszélve, hogy Elizabeth inkább Bennet nagyanyja volt, akivel származása miatt köztudottan anyjának nem volt jó a viszonya.

Könnyebb elhinni a rossz dolgokat, ezért mindig is kisebbrendűségi érzése volt a külsejét illetően. Így, ha valaki csak "tűrhetőnek" nyilvánítja, azt nehéz félvállról venni.

Baráti vigasztalásra volt szüksége, ezért felállt, s a legjobb barátnőjéhez, Charlotte-hoz ment. Elizabeth nevetgélve elmondta neki, mi történt az imént, de vidámsága nem volt őszinte, és Charlotte, ki mindenkor érzékenyen viseltetett iránta, rögtön látta, hogy Elizabeth bántva érzi magát. Fel is háborodott, amiért fájdalmat okoztak barátnőjének. Vigasztalta Elizabethet, hogy ne vegye túlságosan a szívére, meg hogy a fiatalember láthatóan nem volt a legjobb hangulatban; valószínűleg csak visszabeszélt a barátjának. De megjegyezte, hogy Mr. Darcynak körültekintőbbnek kellett volna lennie, mielőtt sértő megjegyzést tesz valakiről. Elizabeth jogosnak érezte Charlotte hozzáállását az arrogáns megjegyzésről.

***

Az est hamarosan véget ért, és Bennet asszonyság végül is elégedetten legyezte magát legyezőjével. Úgy érezte, hogy lányai elegendő figyelmet kaptak. Véleménye szerint senki sem volt olyan jól öltözött, és senkinek sem volt frizurája úgy elkészítve, mint a lányainak. Nos, talán a városi hölgyek kivételével. Különösen örült annak a figyelemnek, amelyet a netherfieldi vendégek szenteltek a legidősebb lányának. Bingley úr – legyen áldott – kétszer is táncolt vele! Meg is mondta Mrs. Lucasnak, hogy az úr s családja a legjobb dolog, ami a környékkel történhetett. Igazság szerint, már hallotta is az esküvői harangokat. Büszkén nézett a legidősebb lányára. Tudta, hogy nem hiába olyan szép.

Netherfield bérlői ígéretes kapcsolatnak bizonyultak. Jane-nek hízelgett a figyelem, bár túl szerény volt ahhoz, hogy ennek hangot adjon – de ezt kedves édesanyja helyette is megtette. Hangos volt a visszaút Longbournba, mert anyjuk az elmúlt estéről áradozott, és azért is, mert a két legfiatalabb kötelességének érezte, hogy minden táncról beszámoljon: kivel táncoltak és mennyire élveztek minden egyes beszélgetést.

Amikor hazaértek, Bennet úrnak meg kellett hallgatnia mindazt, ami a bálon történt, kezdve a netherfieldi vendégek részletes leírásával, hogy ki kivel jött, ki mit viselt és ki táncolt kivel. A beszámoló végére már bánta, hogy nem feküdt le, amíg üres volt a ház.

A fiatalabb lányok, a tizenhét éves Catherine (a családban "Kitty") és az alig tizenöt éves Lydia, akik csak mostanában kezdtek összejöveteleken részt venni, rendkívül élvezték az olyan eseményeket, mint ez a bál. Szerintük meglehetősen ritkák voltak a táncos esték. Örömüket csak fokozta, hogy a legtöbb táncot végigtáncolták, és élvezték, hogy új ruhájukba öltözhettek.

Azért örültek a legidősebb nővérük sikerének is. Jane volt a nagy nővérük. Ha valaki megérdemelt egy udvarlót, az ő volt.

Elizabeth is ünnepelte Jane sikerét, mivel mindig is felnézett nővérére. Nagyon jól tudta, hogy a környéken milyen ritka volt a lehetőség arra, hogy egy számára alkalmas férfival találkozzon. Csak abban reménykedett, hogy a hozomány hiánya nem lesz akadály.

***

Amikor végül a két idősebb nővér egyedül találta magát Jane szobájában, megbeszélték az este eseményeit és saját benyomásaikat. Most, hogy magukra maradtak, Jane végre levethette tartózkodó álarcát, s megosztotta gondolatait Mr. Bingley-ről és a nővéreiről. Azonban, természetéből fakadóan, még magányukban is visszafogottan fejezte ki magát. Azt mondta, hogy Mr. Bingley egy igazi úriember és tetszett neki a felhőtlenül jókedvű modora. Aztán Bingley kisasszonyról és Mrs. Hurstről[2] beszélt, hogy milyen kellemes beszélgetést folytattak és hogy úgy tűnt neki, őszintén érdeklődtek iránta.

Elizabeth nem osztotta Jane lelkesedését a nővérek iránt. Véleménye szerint roppant túlöltözöttek voltak egy vidéki bálhoz képest, valószínűleg magamutogatási szándékkal. Ez szerinte kicsinyességre s arroganciára vallott. Nyilvánvaló volt, hogy a helyi hölgyek vagy csodálattal vagy irigykedve fogják majd nézni őket. Méltatlannak vélte, hogy ilyen érzéseket akartak kelteni a környékbeli hölgyekben.

– Ama véleményen vagyok, Jane, hogy csak azért tettek fel neked annyi kérdést, mert a bátyjuk kitüntetett téged figyelmével, és ezért tudni akarták, hogy kivel is van dolguk.

Jane csak pislogott, midőn húga kemény szavait hallotta.

– Bingley úr iránt azonban melegen érzek, ha másért nem, azért, mert észrevett téged, nővérkém. Amúgy jó táncos, velem is táncolt. Vidám és örömteli léleknek találtam… de a szívemet nem dobogtatta meg.

Jane szokása szerint komoly figyelemmel hallgatta húgát, hiszen gyakorta bölcs meglátásokkal szolgált, s így magában elhatározta, hogy ítéletalkotásával nem sieti el a dolgot.

Elizabeth aztán elmesélte nővérének a Mr. Darcyval való szerencsétlen epizódját. Azt azonban nem akarta ecsetelni, hogy ez az érzéketlen megjegyzés milyen mélységesen megbántotta. Jane alig tudta elhinni, hogy Mr. Bingley barátja ilyen kegyetlen tud lenni! Határozottan kitartott amellett, hogy ezt nem gondolhatta komolyan. Minden arckifejezését és cselekedetét apró ízekre szedték enyhitő körülményt keresve. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyára feszélyezve érezte magát a táncmulatságon, mivel az összes leányzós édesanya az ő éves jövedelméről suttogott. Mégsem helyeselték Mr. Darcy hozzáállását, hogy milyen könnyen megbánt valakit, csak azért, mert éppen úgy van kedve és mert megteheti. Azon is töprengtek, vajon ilyen egy nagyon gazdag ember tipikus viselkedése? Ugyanakkor arra a megállapításra jutottak közösen, hogy ha Mr. Darcy felkérte volna Elizabethet, édesanyjuk már a készülőben lévő második házasságról áradozna.

– A józanságom kedvéért egyet kell értenem veled. Remélem, csak rossz hangulatban kaptuk el. Nagyon ellenszenvesnek tartanám, ha egy olyan úriember, mint Mr. Darcy, teljesen visszautasítana. Lássuk, hogyan fog viselkedni a jövőben – tűnődött Elizabeth hangosan.

– Azt hiszem, igazad van, Húgom, s ha szabad megjegyeznem, ez meglehetősen nagylelkű tőled… Kíváncsi vagyok, hogyan lehet két nagyon eltérő temperamentumú ember ilyen jó barát. Mr. Darcy, bár idősebb és a legfelsőbb kör tagja, csatlakozott Mr. Bingley-hez, hogy segítsen neki első próbálkozásában, hogy megismerkedjen egy birtok vezetésével. Ezt egészen különösnek találom – mondta Elizabeth nővére.

– Ezért van itt? Mármint Mr. Darcy.

– Igen, Bingley úr maga mondta nekem. Nem lehet olyan rátarti, ha olyan barátja van, akinek vagyona kereskedelemből származik – válaszolt Jane.

– Nos, ez meglehetősen racionális megfigyelés volt, Jane. Máskor figyelmen kívül hagynám, amit mondasz, mert soha senkiben nem látod meg a rosszat. Ezt azonban most nem tudom figyelmen kívül hagyni. Valóban érdekes a meglátásod. El kell halasztanom az ítéletemet.

[1] Darcy évi tízezer fontos jövedelme rendkívül jelentős összegnek számított a XIX. század eleji Angliában. A történészek becslése szerint ennek az összegnek a modern kori vásárlóereje – az akkori bérszintekhez, életvitelhez és társadalmi pozícióhoz viszonyítva – évi több száz millió forinttalvagy több mint 300-400 ezer mai brit fonttal lenne egyenértékű szimplán infláció szerint. Azonban ez az összeg nem csupán gazdagságot jelentett akkoriban, hanem lehetőséget adott egy birtokos úrnak arra is, hogy szolgálókkal teli háztartást tartson fenn, társasági életet éljen, utazzon, és adakozzon anélkül, hogy a napi kiadások miatt aggódnia kellene. Az efféle jövedelem a legfelsőbb társadalmi osztályba való belépést jelentette, különösen olyan időkben, amikor egy vidéki középbirtokos éves jövedelme gyakran nem haladta meg az 500-1000 fontot sem.

[2] Ejtsd: [hőrszt]; Bingley [bingli]; Netherfield [nederfild]; Longbourn [longborn]; Catherine [ketrin]; Caroline [kerolájn]

2. fejezet

Bingley úr megelégedéssel szemlélte új otthonát, s ahogy annak folyosóit járta, új elhivatottság szállta meg. Széles mosoly terült el az arcán, ahogy végigsimított a tölgyfa lépcsőkorláton, mintha ezzel a mozdulattal is megerősítené azt, ami már megtörtént – Netherfield immár az övé volt.

Szokott könnyedségével csupán futó pillantást vetett a birtokra s annak épületére, majd alig fél óra múltán határozott: kibérli a házat. Nem volt szüksége hosszú megfontolásra – Netherfield festői szépsége és a gondolat, hogy egy valódi vidéki birtok ura lehet, egyetlen perc alatt elvarázsolta.

Hogy e lépése bölcsességről vagy elhamarkodottságról tanúskodott-e, ki mondhatná meg? Ám Bingley úr mindig is könnyed lélekkel hozta meg döntéseit. Igazi barátai figyelmeztették is, hogy szánjon rá több időt, amikor valami fontosabb dolgot kell eldöntenie, mint például egy ház bérlése. Ifjúsága, tapasztalatlansága s lankadatlan lelkesedése azonban gyakorta arra sarkallta, hogy e jószándékú intelmeken könnyedén túllépjen. Nem rosszindulat miatt, ó nem. Mr. Bingley egyáltalán nem volt egy rossz ember. Barátai úgy ismerték, hogy egyetlen gonosz porcikája sem volt. Ő egyszerűen csak így, félvállról hozta meg döntéseit. Eddig szerencséje pártolta, s még a megérdemeltnél kevesebb odafigyeléssel meghozott üzleti döntéseivel is jól mentek a dolgai.

Ezúttal sem történt másként: a földbirtok bérlésének lehetősége önmagában lenyűgözte, ezért csekély előkészületet tett, s így csupán az ügynök szavára hagyatkozhatott. Mivel az ügynök magasztalta a házat, Bingley úr is kedvét lelte benne – sőt, valósággal elbűvölte! Nagyon is! Hogy őszinte legyek, úgy érezte magát, mint egy gyermek, ki először lépdel a csemegék birodalmába: teljesen el volt varázsolva. Szülei vágya teljesedett be ezzel, akik mindig is azt szerették volna, hogy földbirtokos váljon belőle.

S a kezében tartott szerződés immár megerősíté új státusát, mint földbirtokos.

Ám a birtok túlsó végén a vízelvezetés gondja megoldatlanul maradt…

Netherfield főépülete tetszetős volt[1], s a kies környezet ölelte körül. Viszonylag újnak számított; ezért nagyon jó állapotban volt. A ház kialakításának egysége vonzotta a tekintetet: enyhén szürkésfehér kőből épült, négyzet alakú volt az alapterülete és visszafogott eleganciát sugárzott: a kétszintes épület egyszerű volt és harmonikus.

A főbejárat további klasszikus hangulatot adott az épületnek, a tetején háromszögletű timpanonnal és négy, a földszint magasságáig egyenletesen elhelyezett egyszerű ionoszlopokkal. A bejárat felett három nagy ablak volt, és még kettő mindkét oldalon. Az épület két oldalán, elöl egy-egy földszintes szárny volt látható, gyönyörű, padlótól a mennyezetig érő ablakokkal, amelyek kellemes látványt nyújtottak, mivel könnyed, légies hangulatot kölcsönöztek az épületnek. A jobbra lévőben a télikert, a balra lévőben a bálterem volt. A konyhák és a kiszolgáló helyiségek elölről nem látszottak, azokat ügyesen elrejtették a főépület mögé.

A környező park azonban más történetet mesélt, az nem díszítette a házat. Ösvényei benőttek, egykor büszke virágágyásait pedig szinte alig lehetett megkülönböztetni a rajtuk burjánzó vadfüvektől. Úgy tűnt, hogy igen régóta nem foglalkozott vele szakértő kéz. Meg is látszott rajta – igen elhagyatott volt; az, hogy a kert néhol még mindig szép volt, az a néhány évelő növénynek, bokornak s fának volt köszönhető.

– A házat az első tulajdonos saját örömére emeltette, Uram – magyarázta a tiszttartó, miközben a ház felé sétáltak. – Közel van a fővároshoz, csupán négy órányira, így kiváló hely volt kisebb összejövetelekre, s arra is, hogy az ember olykor megmeneküljön a londoni lármától.

– De ahogy az lenni szokott – tette hozzá egy kesernyés mosollyal –, a nagyvonalú életmód gyakorta párosul könnyelmű pénzkezeléssel. Alig öt esztendő múltán új gazdára szorult a birtok.

– És a második tulajdonos? – kérdezte Bingley élénken.

– Ő már más elgondolással jött – bólintott a tiszttartó. – Gazdálkodni akart. Házikókat építtetett bérlőknek, kijelöltette a földeket is. Jó földek, Uram, kétségtelen. Ám mire az első család beköltözhetett volna, az úr egy szerencsétlen üzlet miatt kénytelen volt eladni az egészet.

A harmadik és jelenlegi tulajdonosról kiderült, hogy egy ideig a birtokon élt, s hasonlóképpen próbált hasznot hajtani belőle. A földjére gazdálkodó családokat költöztetett, akik a terv szerint megművelték azt egy majdani bérleti díj fizetése ellenében. Egy rossz házasság következtében azonban a család beköltözött londoni rezidenciájába, így az gazda nélkül maradt és elhanyagolódott. Pénzt abból próbált csinálni az illető, hogy kiadta a házat. Azt remélte, hogy így visszaszerezheti a birtokba fektetett pénzt, mielőtt eladná.

És ekkor jött Mr. Bingley. Elvarázsolta a gondolat, hogy egy ilyen kastély ura lehet, így nem zavarta az elhanyagoltság mértéke és a még birtokon lakó, de egyre fogyatkozó földművelő családok helyzete. Egyelőre csak a jelen érdekelte – az, hogy egy nap majd itt fogadhat vendégeket, hogy a ház újra fényt és nevetést fog hallani. Az ingatlan hozzáértő kezekre és beruházásra szorult, ha pénzt akartak vele keresni, nem beszélve a kezeletlen vízelvezetési helyzetről. De ennek az ideje csak később jött el.

***

Bingley úr két nővére nagyon vágyott rá, hogy testvérük birtokot vásároljon, mert úgy hitték, így sokkal könnyebben csatlakozhatnának a tonhoz. Teljes jogú tagjai kívántak lenni. Az úgynevezett "ton" – a társasági elit legfelsőbb köre[2] – mindig is olyan világ volt, amelybe bejutni egyszerűbbnek tűnt, mint ott valóban elfogadtatni magukat.

Kínos volt számukra a család kereskedelmi[3] múltja, s úgy gondolták, hogy egy családi birtok a hiányzó láncszem köztük és a vágyott ton között. A nővérek számára a birtok egyszerűen azt jelentette, hogy végre emelt fővel járhatnának, kelhetnének, azonban fogalmuk sem volt arról, hogy voltaképpen mekkora munkát is jelent egy birtok irányítása.

– Miért akarsz először csak bérelni, Charles? Ez nem sokkal jobb, mint kereskedőnek lenni. – panaszkodott értetlenül Miss Bingley.

Még az idősebb nővér, Hurstné, Louise, sem értette, aki néhány éve beházasodott a dzsentribe, hogy először meg kell próbálni a dolgokat. Türelmetlenek voltak, hogy kivívják azt, amiről úgy gondolták, hogy jogos helyük a világban: a legfelső körökhöz tartozni.

Bár Louise férje földbirtokos fia volt, birtokuk nem volt jelentős, így nem tudta igazán előmozdítani a nővérek ügyét. Ez persze csak utólag derült ki, emiatt viszont Hurst úr szinte azonnal elvesztette Caroline, azaz Bingley kisasszony tiszteletét.

– Ó, kedves Caroline, tudod jól, hogy a birtokszerzés nem megy egyik napról a másikra! Egyelőre szeretném látni, milyen az élet vidéken, mielőtt komolyabb elköteleződést vállalok.

Caroline szemöldöke finoman megemelkedett, és Bingley észrevette a türelmetlen villanást tekintetében.

– A ton türelme véges – jegyezte meg Caroline Bingley, miközben kecses mozdulattal igazította meg kesztyűjét.

Bingley úr barátja, Mr. Darcy volt az, aki egyáltalán lehetővé tette, hogy Bingley-ék kapcsolatba kerülhessenek a tonnal. Hogy miért mutatott különös figyelmet Bingley iránt, azt sokan találgatták, hiszen Darcy minden tekintetben más volt: visszafogott, büszke és a legfelsőbb körök szülöttje. Darcy barátját szponzorálta a klubjában és gyakran volt olyan kedves, hogy elintézte, hogy Mr. Bingley családját is meghívják bizonyos partikra. Sokan nem értették, hogy Mr. Darcy miért tanúsít ilyen különleges figyelmet Mr. Bingley és családja iránt. Igazi kívülállóknak találták őket, olyan embereknek, akiket beszennyezett a kereskedelem, olyanoknak, akik kétségbeesetten akartak tetszeni a tonnak. Magát Bingley urat könnyed modora miatt jobban elfogadták, de nővéreit csak próbaképpen.

Caroline Bingley türelmetlenül legyintett a legyezőjével.

– A ton nem fogad el félig-meddig úriembereket.

Bingley vidáman elmosolyodott, de nővére nem osztotta lelkesedését.

– Ne légy balgatag! A ton mindig is sajátos törvények szerint működött. Használják a kereskedőket, kellünk nekik, de sosem látnak bennünket egyenrangúnak.

Valóban. A tonnak egyre nagyobb szüksége volt a kereskedelmi osztályra, de nem akarta beengedni őket a saját köreibe, igyekezett fenntartani saját előjogait. Másrészt a kereskedők – különösen a sikeresek – követelték, hogy felfigyeljenek rájuk, s ugyanazt az életmódot akarták, mint a jómódú dzsentrik. A részüket követelték a tonból, mivel pénzügyileg gyakran tehetősebbek voltak, mint úri társaik.

Bingley nővéreinek türelmetlensége jól tükrözte azt a társadalmi feszültséget, amely a vagyonos kereskedők és az arisztokrácia között egyre élesebben mutatkozott – s amelyet a legfelsőbb körök élén maga a régensherceg és erkölcstelen kis udvartartása is csak súlyosbított.

És ez volt a dolog lényege. A dzsentriség feltétele, hogy olyan földbirtokkal rendelkezzen az illető, amiből bevétele származott, igen kockázatos üzlet volt. Egy rossz év megtizedelhetett egy birtokot, ha nem volt tartalékalap, ami gyakran előfordult a rossz gazdálkodás és a fényűző életmód miatt.

Továbbá azok a fiak, akik tétlenül éltek arra várva, hogy átvegyék a stafétabotot, gyakran még katasztrofálisabbak voltak, mint egy rossz év a mezőgazdaságban. Szerencsejátékot űztek, és néhányan túlzásba is vitték. Az is kihívást jelentett, hogy a fiaknak lépést kellett tartaniuk a londoni dandykkel[4].

Maga a régens herceg is igen rossz példát mutatott. Pazar életmódot folytatott, miközben nem járult hozzá semmihez. Hagyta, hogy mások végezzék el a munkát. Többször is nagy adósságot halmozott föl, annak ellenére, hogy évente több mint százezerből élt. A parlamentnek vagy a királynak nem egyszer kellett őt emiatt kimentenie. A pénz nem volt elég a "nagyság" iránti étvágyának kielégítésére, és magas tétekkel játszott, amit baráti társaságától is elvárt.

A kereskedelmi osztály viszont ügyes volt, mivel ők megdolgoztak vagyonukért, és többjük emlékezett arra, milyen volt vállalkozásukat elindítani. Ők nem kockáztattak, vagy ha igen, akkor csak kis tétekkel játszottak. Nem volt birtokuk, amelyre támaszkodhattak volna; a vállalkozásuk volt a megélhetésük. Ezért, miközben a kereskedő osztály közeledett a dzsentrikhez, a dzsentrik kezdték elveszíteni jelentőségüket. Egy birtoknak megvolt a maga jövedelmi kapacitása, miközben a vállalkozások növekedhettek. És azok meg is tették azt.

Változtak az idők. És akár tetszett a ton tagjainak, akár nem, a változás elkerülhetetlen volt. Azok, akik nem vettek róla tudomást, lemaradtak vagy gyakran csődbe mentek. Ez vala az átalakuló világ, melyben e két jó barátnak nemcsak felszínen kellett maradni, de boldogulnia is.

***

Bingley úr és barátja, Mr. Darcy valóban mintha az érem két ellentétes oldalát képviselték volna, ahogy Jane megfigyelte. Azon töprengett, hogyan lehetnek ennyire odaadóak egymás iránt.

Az úgy történt, hogy Mr. Darcyt vonzotta Mr. Bingley könnyed modora és szerény, jókedvű természete. Csodálta barátját, mivel olyan tulajdonságai voltak, amelyek belőle hiányoztak. Mr. Darcy inkább komoly természetű volt, igényes és meglehetősen tartózkodó. A másokkal való beszélgetés sosem volt könnyű számára. Ha a szóban forgó személy ismeretlen volt neki, nagy volt az esélye annak, hogy meg sem próbált beszédbe elegyedni vele. Ennek ellenére sokan megkeresték üzleti, politikai ügyekben vagy éppen eladósorban lévő lányukat ajánlgatták neki. A világban elfoglalt helye célponttá tette, amelyet a lehető legjobban megpróbált elviselni. Ennek ellenére gyakran a barátjára támaszkodott a beszélgetések során.

Bingley úr cserébe szintén csodálta idősebb barátját. Csodálta kitartását, okos elméjét s nagylelkű szívét. Nagyon gyorsan észrevette, hogy Mr. Darcy nem olyan, mint a legtöbben a felső körökben. Barátságuk gyorsan kialakult, mivel mindketten őszintén kedvelték a másikat, és nem volt hátsó indítéka egyiknek sem.

Magányos természetéért valószínűleg Mr. Darcy neveltetése volt a hibás. Egyedülálló gyermekként Pemberleyben elzárva sok éven át nem sok emberrel találkozott, anyja pedig, amennyire tudta, elkényeztette. Az apja viszont olyan ember volt, aki úgy gondolta, hogy egy úriember fegyelmezett, és soha nem mutatja ki az érzéseit. A két nagyon eltérő megközelítés – és főleg későbbi éveiben, csak az apja hatása – tette hallgatag, introvertált egyéniséggé. Okos volt, és tisztában volt vele, hogy nem társasági ember. Azonban tisztában volt saját fontosságával és örökségével is, és hagyta, hogy ez az érzés növekedjen, amíg a modora igen hideggé nem vált. Nem vette észre, hogy ezzel próbálta megvédeni magát. Ösztönösen viselkedett így. Ugyanígy soha nem vette észre, vagy nem törődött vele, hogy a modora gyakran nem csak hideg, de sértő is volt.

Mr. Darcy tartózkodása mit sem ért Bingley úr derűs jóindulatával szemben; barátjának sikerült áttörnie rideg zárkózottságát.

A két barát az érem két oldala volt.

Mindkettőjükre jellemző volt tehát, ahogyan a Netherfieldbe visszatérő úton a táncösszejövetelről beszéltek.

A kocsi zörgött a kavicsos úton, amikor Bingley a fejét hátradöntve felnevetett.

– Kellemesebb estét el sem tudtam volna képzelni! Már most úgy érzem, Netherfield minden pennyért megérte.

Kellemesebb vagy szebb hölgyekkel még soha nem találkozott, mondta. A bál népe mind vendégszeretőnek és személye iránt érdeklődőnek bizonyult. És végül, de nem utolsósorban, Bennet[5] kisasszony egy angyal volt.

Darcy időnként alig észrevehetően felvonta szemöldökét, mert természetesen más véleményen volt. Unott arckifejezéssel osztotta meg azt.

– Semmi szépséget vagy divatot nem láttam a résztvevők között. A zene a legjobb esetben is közepes…

– Bah, a muzsika? Táncolni lehetett rá, s a hölgyek kedvesek voltak. Különösen Bennet kisasszony – egy angyal! Mondd, te mit gondoltál róla?

Darcy habozva, majd egyenesen előre nézve válaszolt.

– Csinos. Bár, ha megengeded… kissé túl sokat mosolyog.

– Ez volna a kifogásod? Hogy túl vidám? Csak nem kezdesz szőrszálhasogatni? – kuncogott.

– Nem, csupán megjegyzés. A könnyedség néha sekélyességet takar.

Bingley mosolyogva félrenézett.

– Vagy csak derűs természetet.

A hölgyek is elmondták véleményüket a helyi társaságról – és Darcy, hallva a túlzó megvetést a hangjukban, önkéntelenül elcsöndesedett. A felismerés, hogy saját gondolatai megegyeznek Caroline és Louise nézeteivel, kellemetlenül érintette. Vajon valóban ennyire közönyös lenne? Egy pillanatra elfogta az érzés: ha így van, talán valamit elszámított. És ez az érzés nem volt épp kellemes társ a hazafelé vezető úton.

***

Másnap Merytonban s környékén az asszonynép látogatóba ment egymáshoz. Összegyűltek, hogy megvitassák gondolataikat a bálról. Ez olyan hagyomány, olyan igénye volt a női elmének, hogy el sem tudták képzelni, hogy máshogy tegyenek egy bál után. Még egy heves eső sem választhatta volna el a pletykálókat. Lucas kisasszony ezért nem meglepő módon már a reggeli után megjelent Longbournban. Addigra már mindenki felkelt és jóllakott a házban, készen állva megbeszélni az eseményt.

Bennetné rögvest átvette a beszélgetés irányítását és álszerénységgel dicsekedett Jane sikerével. Mindannyian türelmesen hallgatták őt.

Amikor Mr. Darcyról beszélgettek, Mrs. Bennet kijelentette:

– Soha nem láttam még ilyen kellemetlen modorú embert! Kinek képzeli magát? Attól, hogy évi tízezer[6] fontja van és nagy birtoka északon, még nem jelenti azt, hogy jobb nálunk. Mrs. Long is panaszkodva mondta, hogy szerencsétlenségére a közelében ült fél órán keresztül, és Mr. Darcy egész idő alatt nem szólt hozzá.

– Mama, én láttam, hogy Mr. Darcy beszélgetett akkor vele – szólt közbe Jane.

– Azt láthattad, lányom, hogy Mrs. Long megkérdezi tőle, hogy milyennek találta Netherfieldet.

– Nem, Mr. Darcyt láttam beszélni, Anya.

Mrs. Bennetnek nem nagyon tetszett, hogy Jane másként ítéli meg a helyzetet, ezért hozzátette:

– Igen, de az igazság az, hogy nemigen volt hajlandó beszélni senkivel az egész este folyamán.

– És miért kellene? Ha én azt hallottam volna, hogy a pénzemről suttog mindenki, ahogy azt vele tették, én is felháborodhattam volna, én sem éreztem volna jól magam – mondta Elizabeth felindulva Mr. Darcy védelmében.

Miért védem őt? Lepődött meg magán.

– Miss Bingley-től azt hallottam, hogy soha nem beszél sokat, hacsak nem azok között van, akiket intim ismerőseinek tart – osztotta meg Jane a hallottakat.

Elizabeth elgondolkodott ezen, mert amit Jane mondott, az alátámasztotta első benyomását a férfiról. Lehet, hogy rossz napja volt, de valószínűleg általában is hallgatag természetű. Mivel a lány beállítottsága teljesen ellentétes volt az övével, kissé nehéz volt megértenie, hogy valaki hogyan tud vidámság nélkül élni. Mr. Darcy érdekében remélte, hogy nem láttak mindent, ami a természete, máskülönben sajnálnia kellene egy ilyen embert, akármilyen jóképű is.

– Ez érdekes – tűnődött Charlotte. – Azt mondom, ha Mr. Bingley-nek joga van jókedvűnek lenni és könnyedén beszélni mindenkivel és bárkivel, akkor Mr. Darcynak joga van az ellenkezőjéhez. Nem várhatjuk el, hogy mindenki egyformán viselkedjen. Különben is sok mindenre lehet büszke. Remek fiatalember, jó családdal és vagyonnal.

Elizabeth erre csöndesen azt mondta, hogy felőle lehet büszke, de ugyanakkor nehezményezte, hogy az övét megbántotta.

Charlotte elnézően mosolygott rá, noha magában úgy vélte, barátnője talán túlságosan is a szívére vette a történteket. Ám jól ismerte Elizabethet: büszkesége gyakran éppoly érzékeny volt, mint az igazságérzete.

– Ugyan már, Lizzy. Legyél nagylelkűbb!

Elizabeth felsóhajtott.

– Igazad van. Túl kell lépnem rajta. Semmi jó nem sülhet ki belőle, ha haragot tartok. Illendő, hogy egy olyan úriember, mint Mr. Darcy, lehetőséget kapjon, hogy jóvátehesse a bántást. Azt kell mondanom azonban, hogy megérdemel egy fejmosást. Okosabbnak kellett volna lennie… de megfogadom a tanácsod, és nagylelkű leszek irányában. – Lizzy szemérmesen lesütötte a szemét. Most már csak megbántott szívének kellene követnie ezt a jó tanácsot!

– Miről beszéltek ti ketten? – Bennet asszonyság ki akarta venni részét a beszélgetésből. Charlotte és Elizabeth egymásra nézett, s alig észrevehető fejcsóválással Elizabeth tudatta barátnőjével, hogy nem akarja, hogy anyja tudjon az esetről. Még csak az kellene! Ha ezt tudná, csak újabb indok lenne az úrral szembeni nemtetszéséhez. Emellett Merytonban is mindenki tudomást szerezne róla. Elizabethnek végig futott hátán a hideg; inkább szerette volna elfelejteni az egészet.

– Csak arról beszélünk, hogy kevés volt a férfi – füllentett Elizabeth.

– Ó, igen, ez sajnálatos! Folyton azt mondom apádnak, hogy vigyen el minket Londonba, de tudom, úgysem fogja megtenni. Áh, apád nincs tekintettel az idegeimre! Hogy foglak férjhez adni mindnyájatokat? A környéken nem jók az esélyek. A netherfieldi társaság is cserbenhagyott minket – nyafogta Bennet asszonyság. – Hiábavaló ígéret lett a számos egyedülálló úriember megjelenése.

A lányok egymásra néztek.

Nos, Elizabeth egyetértett ezzel a gondolattal. Az igazat megvallva, csekély remény mutatkozott arra, hogy a környéken találják meg a párjukat. Ezért döntő fontosságú volt annak kiderítése, hogy vajon Mr. Bingley méltó úriembernek bizonyul-e. Mr. Darcy, csöndes arroganciájától eltekintve, már túlságosan elérhetetlen volt számukra. Ezt még Elizabeth is tudta. Biztonságban volt tőlük, de valamiért felsóhajtott.

***

A következő napokban a longbourni hölgyek látogatást tettek a netherfieldi hölgyeknél is, de Mrs. Bennet jelenléte némileg hátráltatta a vidám beszélgetést. Mivel meg volt a saját célja, Bennet asszonyság állandóan olyan megjegyzéseket tett, amelyek a legidősebb lányát voltak hivatottak propagálni, miközben a környék többi hölgyét becsmérelte.

A nővérek gyorsan kiismerték a matrónát, és kezdték mellőzni.

Jane és Elizabeth kétféleképpen éreztek anyjuk viselkedését illetően. Az egyik szerint szégyenkeztek, hogy ennyire próbálkozik, mert nem volt különösebben visszafogott, az nem volt az erőssége. Máskülönben viszont megértették anyjuk kétségbeesését; bár szerették volna, ha körültekintőbb lenne bántó megjegyzésivel. Elizabeth megértette, hogy anyjuk abban a reményben mondta ezeket a dolgokat, hogy a nővérek majd megosztják az információit Bingley úrral. Sajnos, ki kell majd ábrándítania és megmondani anyjának, hogy ez elpazarolt erőfeszítés, mert ők ketten nem tennének ilyet, ha első benyomásai helyesek róluk. Édesanyjuk azonban, szerinte, megérdemelte vendéglátóik tiszteletét. A két londoni hölgy túlságosan sokat gondolt magáról ahhoz, hogy vendégüknek megadja azt, ami jár. Elizabeth szemében ez a modortalanság biztos jele volt annak, hogy nem igazi úrihölgyek.

A látogatást a netherfieldi hölgyek viszonozták. Mindkét fél megpróbálta kiismerni a másikat. Úgy tűnt, a nővérek valóban kedvelik Jane-t és kisebb mértékben Elizabethet is, és láthatóan egyedül őket tartották érdemesnek arra, hogy megismerjék a környéken. Jane úgy gondolta, hogy csevegésük csupa udvariasság volt. Elizabeth belátta, hogy tudnak kedvesek is lenni, ha akarnak.

Valahányszor az urak jelen voltak, teljesen világos volt, hogy Bingley úr csak Elizabeth nővérét látta. Elizabethnek ez a lelkesedés és figyelem a nővére iránt kissé túlzó volt Mr. Bingley-től, hiszen még csak most találkozott vele és szinte semmit nem tudott Jane-ről. Úgy tűnt, a fiatalember mindent lelkesedéssel csinált. Jó példa volt erre, amikor először találkoztak Jane-nel a bálon. Lehet, hogy érdeklődése inkább a vidám természetének volt köszönhető, semmint annak, hogy igazán megszeretné őt ismerni. Elizabeth el tudta képzelni, hogy ugyanezt csinálja más hölgyekkel is, bárhol forduljon is meg.

Szórakozottan figyelte Bingley urat, akinek vidámsága és könnyedsége kétségtelenül megnyerő volt. Mégis… vajon mindig ilyen lelkes? Nem tűnik túlzásnak? Nem mintha kétségbe akarta volna vonni jó szándékát, de… emlékeztette valakire… Johnson úrra, Mr. Gardiner munkatársára. Amikor Londonban találkoztak, megdicsérte őt, Jane-t és az ételt. – Még soha nem láttam ilyen szépséget! – Még soha nem hallottam ilyen előadást! – Még soha nem ettem ilyen jó ételt! – Eleinte ezek hallatán a férfi szimpatikus volt nekik, de amikor másodszor, majd harmadszor is soha nem látottnak, soha nem hallottnak és soha nem kóstoltnak mondott valamit, a dicsérete nagyon hamar elvesztette vonzerejét.

Neeem, ez igazságtalan lenne – Bingley úr kedves, és láthatóan valódi figyelmet fordít Jane-re. Talán csak a saját óvatossága beszél belőle.

A nővérét figyelve látszott, hogy ő teljesen másként éli ezt meg. Külsőleg nem mutatott sokat, ám Elizabeth tudta, hogy Jane-t feszélyezi Mr. Bingley folytonos udvarlása. Mosolygott, és úgy tűnt, hogy örömmel fogadja Bingley úr figyelmét, de Elizabeth nem volt teljesen meggyőzve.

Elizabeth és Jane annak idején egyezséget kötöttek, hogy csak akkor kötnek házasságot, ha abban szerelmet és tiszteletet találnak. Ez újszerű elképzelés volt, lehet, hogy még oktondi is, de szerelmesek voltak magába a szerelembe. Nagyon remélték, hogy felismerik, amikor bekopogtat az ajtón. Mindketten másfajta házasságot akartak, mint a szüleik vagy néhány szomszédjuk. Gyakran azon kapták magukat, hogy megkérdőjelezik a szüleik házasságkötését diktáló társadalmi normákat. Édesanyjuk egy földbirtokos felesége akart lenni, apjuk pedig nagy valószínűséggel beleszeretett anyjuk külsejébe és elevenségébe. Anyjuk még most is vonzó nő volt. Voltak szép pillanataik, de ez sosem tartott sokáig. Sajnos, azonban nem sok közös volt bennük. Az így létrejött házasságból hiányzott a tisztelet. Apjuk gyakran mutatott tiszteletlenséget feleségével szemben, még gyermekeik előtt is gúnyt űzött néha belőle. Nem tetszett nekik szeretett apjuknak ez az oldala. Ennek ellenére a lányok tudták, hogy apjuk és anyjuk néha még mindig együtt alszanak; legalább ennyi megmaradt a házasságukból.

Hála Istennek, azonban volt előttük egy másik házasság is példaképpen. Rendszeresen vendégeskedtek anyjuk bátyjának családjánál, a Gardiner családnál Londonban. Edward bácsi kereskedelemmel foglalkozott, meglehetősen sikeresen s feleségül vett egy kedves hölgyet északról, aki hamarosan a második anyjuk lett. Gardinerék háztartása szöges ellentétben állt Bennetékével. Ott rend, fegyelem és kölcsönös tisztelet uralkodott. Éveken át Jane és Elizabeth sok tavaszt és őszt töltött velük. Részben azért, hogy lélegzethez jussanak szüleik otthon, ahova előbb Mary, majd Catherine és végül Lydia is megérkezett. Részben pedig azért, hogy társaságot nyújtsanak nagynénjüknek. Évente két utazásuk szokássá vált, még azután is, hogy végre megszülettek a Gardiner gyerekek, szám szerint négyen. Nagybátyjuk és nagynénjük a saját gyermekeiknek tekintették Jane-t és Elizabethet is, annyit voltak együtt.

Titokban mindkét lány jobban szerette a Londonban töltött idejüket az otthoninál, mert az egy olyan világ volt, amely eltért a Bennet-háztartás kaotikus természetétől. Londonban a lányok ideje erősen szabályozva volt. Nem volt fullasztó, de mégis szabályozott. Nagynénjük és nagybátyjuk mindenféle tárgyat tanultattak velük, és az évek múlásával fizettek mestereknek is, hogy tanítsák őket. Nagyon komolyan vették szerepüket. Gardinerék tisztában voltak azzal, hogy a lányok életéből jórészt hiányzik a fegyelem, s ezért igyekeztek megadni mindazokat az előnyöket nekik, amelyekkel a fiatal hölgyeknek rendelkezniük kellett ebben a korban. Kiegyensúlyozott és racionális oktatásuk, otthonuk nyugodt és tekintélyes légköre teremtette meg azt a Jane-t és Elizabethet, akik aztán megpróbálták a tanultakat továbbadni húgaiknak, de sajnos, csak minimális sikerrel jártak.

[1] Az elképzelt épület megtekinthető a regény weboldalán, a címet elől találja

[2] Ez körülbelül a legfelső négyszáz családot jelentette, akik sokszor Londonban is fenntartottak egy második otthont.

[3] Ez azt jelenti, hogy a család pénze nem a birtokukból jött, hanem kereskedelemből. Ide számított bármilyen gyári termék is. Természetesen sok földbirtokosnak voltak mindenféle befektetései, de erről nem illett beszélni, úgy tettek, mintha nem változna a világ.

[4] Egy férfi, aki túlzottan törődik a stílusos és divatos megjelenéssel; Beau Brummell Anglia régens korszakának fontos alakja volt, és sok éven át a brit férfidivat létrehozója és döntőbírája. A történet weboldalán többet megtudhat, link elöl.

[5] Miss Bennet, azaz Jane [dzsén]. Angliában az első szülött lánygyermek viselhette a családnevet nyilvánosan, és a többit csak a keresztnevükön szólították, mint Miss Elizabeth, Miss Lydia...

[6] Évi tízezer font a régens korszakban körülbelül ma 553,000 fontot érne, azaz kb. 265 millió forint (480 forint/fonttal számolva), a vásárló ereje ennél azonban jóval több volt. Visszautalok itt az első lábjegyzetre.

3. fejezet

Körülbelül két héttel a bál után

Az őszi reggel párás, hűvös frissessége lengte be a vidéket. Mint annyiszor azelőtt, Charlotte ezúttal is Elizabeth társául szegődött egy kellemes sétára. Az avar suhogott lépteik alatt, a távoli mezőkön pedig tehenek nyugodt kérődzése hallatszott. Ezúttal a két jó barátnő között élénk eszmecsere bontakozott ki. Charlotte azon meggyőződésének adott hangot, miszerint egy hölgynek célszerű nagyobb érdeklődést tanúsítania egy úriember iránt, mint amit valójában érez, hogy bátorítsa a lehetséges kérőt.

– Túl visszafogott. Egy férfi, bármily lelkes legyen is, ha bizonytalanságban hagyatik, előbb-utóbb továbbáll.

Elizabeth megrázta a fejét.

– De hát alig két hete ismeri! És különben is, nem gondolod, hogy Bingley úr így is épp elég nyilvánvalóan mutatja, hogy el van ragadtatva tőle?

– Pontosan ezért. Ha Jane nem viszonozza nyíltabban az érdeklődését, az könnyen elbizonytalaníthatja.

Elizabeth elgondolkodva figyelte a távolba nyúló dombokat. Bingley úr valóban lelkesnek tűnt. Talán túlságosan is. Elizabeth sosem bízott a túl gyorsan jött vonzalmakban – minden olyan érzelem, amely ennyire könnyedén fellángol, ugyanilyen könnyedén el is hamvadhat.

– Egy hölgy nem mindig engedheti meg magának, hogy kizárólag a szívére hallgasson – jelentette ki Charlotte könnyed határozottsággal, ahogy a köpenyét szorosabbra húzta magán.

Elizabeth érdekes gondolatnak tartotta, de ahogy jobban belegondolt, az motoszkált a fejében, hogy Charlotte érvelésében hiba van. Bár Charlotte hét esztendővel idősebb volt nála, s gondolatait mindig is tisztelettel hallgatta, soha nem hagyta, hogy pusztán emiatt minden állítását fenntartás nélkül elfogadja. Megvoltak a saját gondolatai, és végül is szerette a jó vitát.

– És mi van, ha a hölgy valóban nem érez többet? – kérdezte játékos kíváncsisággal. – Mikor válik az ilyen hozzáállás gyakorlatiasságból hamissá, sőt pénzéhességgé? – Elizabeth komoly erkölcsi aggályokat vetett fel. – Először meg kell ismerni a másikat – ellenkezett.

Charlotte megvonta a vállát.

Charlotte vélekedése egyszerű s határozott volt: úgy tartotta, egy hölgy számára előnyösebb, ha csupán keveset tud leendő férjéről, hiszen a túlzott ismeret akár akadályul is szolgálhat a kapcsolat kibontakozásában.

– Jobb egy megbízható férj mellett élni, mint évekig reménykedni egy bizonytalan boldogságban.

Elizabethnek nevetnie kellett ezen. – Nem túl veszélyes ily módon gondolkodni? Mi van, ha az a bizonyos megbízható férj éppenséggel unalmas, mogorva vagy egyszerűen csak elviselhetetlen?

– Egy szó mint száz, egy érdeklődő férfit biztosítani kell, mielőtt elillan a lelkesedése.

– Ugyan már, Charlotte, nem lehetsz ezen a véleményen! Ez így… túlságosan érzéketlennek tűnik; mintha csak számításon alapulna. Két emberről és nem tárgyakról beszélünk, akik esetleg megosztják majd egymással életüket! Persze, hogy fontos, hogy harmóniában tudnak-e együtt élni. Az nem segíti a harmóniát, ha valakiről kiderül valami szörnyűség, de addigra már késő, és élete végéig el kell viselnie az illetőt.

Noha Charlotte álláspontját megértette, annak rideg gyakorlatiasságát mégsem tudta magáévá tenni. Túl pragmatikusnak hangzott, túlságosan érzéketlennek az ő ízléséhez képest. Valódi érzelmekről még csak szó sem esett a házassággal kapcsolatban.

Charlotte a távolba tekintett, mintha egy láthatatlan igazságot mérlegelne – talán egy olyat, melyet már régen elfogadott, s amelybe lassanként beletörődött.

– A legtöbb házasság nem a szenvedélyen alapul, Lizzy. És valljuk be, a világ nem bővelkedik tündérmesékben.

A szél közben halkan zörgette a fák kopár ágait, mintha helyeselné Charlotte szavait.

Mindez merő ábrándozás? – töprengett magában. Igaz, a legtöbb házasság, amelyet ő ismert, nem volt szerelmi párkapcsolat, vagy a szerelem mára már elhalványult. Midőn képzeletben eljátszott a lehetőséggel, hogy a környékbeli urak valamelyikéhez kötné életét, képtelen volt elképzelni, hogy meghitt kapcsolatot ápoljon velük anélkül, hogy szívében akár csak csekély vonzalmat is érezne irántuk. Az igazat megvallva most Mr. Darcy jelent meg gondolatai mélyén. Bánná vajon, ha sorsa e férfiéhoz fonódna? De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vetette ezt a képet.

Elizabeth, noha nem értett egyet, valahol mélyen tisztában volt vele, hogy barátnője érvelése nem alaptalan. A vidéki világ kegyetlen szabályai között egy nő nem engedhette meg magának a túlzott álmodozást.

– Amúgy túl korai még erről beszélni. Jane csak társaságban találkozott Mr. Bingley-vel – érvelt. – Még csak két hét telt el a bál óta. Egyelőre nem jelentkezett be, hogy érdeklődését kimutassa. – Véleménye szerint Jane-nek időt kellene szánnia arra, hogy megbizonyosodjon, vajon olyan férfi-e, akit megszerethet.

Eszmecseréjük végül döntetlenül zárult, hiszen egyikük sem tudta meggyőzni a másikat. Úgy tűnt, Charlotte a házasságot csupán eszköznek tekinti, annak a célnak az eléréséhez, hogy elkerüljön a szülői háztól, míg Elizabeth számára a házasság egy nagyszerű utazás, amit az ember a megfelelő személlyel szeretne megosztani.

Charlotte úgy gondolta, hogy Elizabeth túlságosan tele van gyermeteg reménnyel, és regényesen fogja fel az életet. Elizabeth azonban megértő volt barátnője nézete iránt. Bár nem tudta elfogadni Charlotte rideg életszemléletét, nem tagadta többé, hogy annak volt igazságtartalma – csak épp nem az ő számára.

***

A séta egyre komolyabbá váló aggodalmakat hozott felszínre Elizabeth elméjében. A házasság gondolatára egyre gyakrabban kúszott előtérbe egy nyugtalanító kérdés, mely mostanában gyakorta gyötörte Elizabethet.

A hozomány.

Nem hagyhatta többé figyelmen kívül ezt a kérdést fiatalságára vagy naivitására való tekintettel sem. A világ, amelyben éltek, igen kemény volt. A Bennet-lányok helyzete korántsem volt kedvező. A hozományuk csekély, az öröklési rend pedig a Longbourn birtokot unokatestvérük, egy bizonyos Mr. Collins kezére juttatja majd.

Elizabeth elgondolkodva rugdosta maga előtt az egyik lehullott makkot.

Hogyan lehet szerelmi párkapcsolatot létesíteni úgy, hogy a pénzt számításba kell venni? Nekik, a Bennet lányoknak alapvetően nem volt mit kínálniuk. Ami volt, összesen ezer font, de azt is csak anyjuk halála után kaphatnák meg. Amikor először hallott erről, annyira idegen volt számára ez a gondolat, miszerint a szülő halálára kell várni ahhoz, hogy hozzáférhessen valami csekély összeghez, hogy ezt elfogadhatatlannak ítélte meg. Inkább úgy állt hozzá, hogy nincs is hozománya.

De hogyan tud valaki férjhez menni enélkül? Csak szerelemből nem lehet megélni! A környékbeli földbirtokosok is szeretnének legalább egy kis hozományt, amivel az új asszony hozzájárul a megélhetéshez. Az elmúlt évben már arra is gondolt, hogy egy kereskedőhöz menne feleségül. Talán a hozományhiányt kompenzálhatná az a tény, hogy a dzsentriből származik. Csak remélni tudta, hogy van a nagyvilágban valaki, aki nemcsak sikeres, de kedves is mint a nagybátyja. Tudta, hogy az anyja nem helyeselné ezt a lépést, de a szegények nem lehetnek válogatósak. Ilyen világban élt Elizabeth – ahol a szerelem gyakorta luxus, s a józan számítás volt az egyetlen hozomány.

Az ezzel kapcsolatos kérdések egyre inkább a felszínre törtek. Elizabeth tisztában volt nem túl rózsás helyzetével, s igen nehezményezte, hogy apja semmit nem tett a lányai kiházasításának érdekében. Szomorú, de nem tervezett előre. Többször megvitatta a témát Jane-nel, de a válaszaik közel sem voltak kielégítőek. Elizabeth nem értette az apját. Öt lánya volt, és egy fillért sem spórolt a házasságukra? Nem csoda, hogy anyjuk minden egyes alkalommal ideges volt, amikor egy potenciális udvarló felbukkant, ami eleve nem volt gyakori.

Elizabeth számolgatni kezdett – ahogyan máskor álmodozott. De ezúttal nem jövőbeni bálokról vagy udvarlókról, hanem fontokról és kamatokról. Képzeletében apró számok gyűltek sorba, mint kis katonák, mind egyetlen célt szolgálva: megmutatni, mennyire másként alakulhatott volna a sorsuk.

Ha az apjuk csupán ötven fontot tett volna félre lányai javára fejenként évente – gondolta keserűen –, most mindnyájan rendelkeznének valamivel. És ha száz font lett volna évente… Ha, ha, ha… Mennyi feltételes mód kellett ahhoz, hogy egy nő jövője ne legyen puszta kétségbeesés kérdése?

Talán igazságtalan volt így gondolkodni. De milyen igazságban bízhat egy lány, akinek a jövője legfeljebb egy hímzett párnahuzatban rejlik?

Amikor tizenöt éves lett, édesanyja kijelentette, hogy most már eladósorba került. Innentől kezdve Jane mellett ő is elkezdett vásárolni a ruháján kívül más tárgyakat is a zsebpénzéből. Ha nem lehetett pénzük, legalább legyen pár értékes dolguk. Ezért aztán vettek terítőanyagot, és bár Elizabethnek nem volt erőssége a kézimunka, gondos és aprólékos hímzéssel széppé varázsolták azokat. Párnahuzatokat, zsebkendőket és egyebeket készítettek el így. Ezeket a tárgyakat aztán szépen összehajtva szekrényük aljában tartották. Jane-nek volt egy különlegesen csiszolt szép borospohár készlete és néhány mutatós ezüst evőeszköze; Elizabeth egy gyönyörűen megfestett teáskészletet tartogatott a hozzávaló teáskanalakkal. Idővel Mary is követte példájukat. Anyagi nehézségeik ellenére elszántak voltak, hogy javítsanak helyzetükön.

Anyjuk említette apjuknak, hogy a lányai mit csinálnak. Miután az apjuk beszámoltatta őket, annyira erős bűntudata támadt, hogy lányainak ilyen módszerhez kellett folyamodniuk attól tartva, hogy semmi hozományuk nem lesz, hogy fejenként tizenöt fonttal megemelte éves járandóságukat. Ezzel kezelte a problémát. Ennyi tellett tőle.

Hogy mindezek ellenére Jane és Elizabeth nem esett kétségbe, az Gardiner gondoskodásának köszönhető. Amikor sorban a lányok tizennyolc évesek lettek, nagybátyjuk behívta őket az irodájába, és elárult nekik egy titkot. Valahányszor amikor a lányok náluk vendégeskedtek, nagybátyjuk megkövetelte apjuktól, hogy fedezze az ott-tartózkodás költségeit beleértve a taníttatásukat is. A pénz nagyrészét azonban soha nem használta fel, hanem egyenesen a vállalkozásába fektette, amely részben más vállalkozásokba való befektetést is jelentett. Idővel, a feleségével egyetértve emellett saját pénzükből is befektettek Jane és Elizabeth számára, kezdetben ötven fontot, később pedig évi hatvan[1] fontot. A befektetés pillanatnyi állása szerint mindkét lány valamivel több mint kétezer fonttal rendelkezett! A nagybátyjuk nem akarta, hogy a szüleik tudjanak a pénzről, de szerette volna, ha a lányok nem gyötrődnek a helyzetük miatt. Jane és Elizabeth alig akarta elhinni, hogy nagybátyjuk és nagynénjük ekkora áldozatot hoztak értük. Gardineréknek meg kellett nyugtatni őket, hogy nem, nem a saját gyerekeiktől vették el a pénzt. Biztosították őket afelől, hogy saját gyermekeik sem fognak hiányt szenvedni. Aggodalomra semmi ok, hiszen bőven van még idejük, hogy a pénzük gyarapodjon számukra.

Valahányszor Elizabeth arra gondolt, mit tettek a rokonai Jane-ért és érte, sírhatnékja támadt. Ez a gesztus minden szónál világosabban jelezte számára, mennyire fontos ő és nővére a nagybátyjuknak és nagynénjüknek. Annyira fontosak, hogy amikor látták, hogy az apjuk nem tesz a lányaiért semmit, ők kezdtek gondoskodni kettejükről. Kedvességük és nagylelkűségük mélyen megérintette Elizabethet.

És ez erősen elgondolkodtatta Elizabethet, vajon mennyire szereti a saját apjuk a gyerekeit, ha valójában nem tett értük semmit?

Régen imádta az apját. Ő volt az a csendes jelenlét az életében, amely lehetővé tette Elizabethnek, hogy könyveken keresztül felfedezze a világot. Menekülés volt ez a valóságtól, a saját valóságuktól. Kedvenc időtöltése volt a kis kandalló mellett üldögélni az apja könyvesszobájában, egy kopott fotelben, amely akkora volt, hogy kényelmesen felhúzva a lábát elveszhetett a történelemben, Shakespeare világában, vagy egy költő képzeletében. Amikor felnézett, apja csöndesen horkolt a saját rongyossá koptatott székében, mellén a könyvével, vagy épp fényűző dohányt fújt, miközben lapozgatta legújabb szerzeményét. Imádta pipájának illatát.

Igen, régen imádta az apját.

Aztán jött a fájdalmas ébredés. Több évbe és sok belső vonakodásba telt, de végül – bár még mindig szerette –, a tisztelete jelentősen megcsappant apja iránt. S ennek csak egyik oka volt a nem létező hozomány, hiszen összességében, mint apafigura, is csalódást okozott. Mindig úgy tűnt, hogy a legkisebb ellenállás útját választja, s ez azzal járt, hogy a gyerekek végül azt tehettek, amit akartak. Ezért volt olyan nehéz neki és Jane-nek megtanítani húgaikat bármire is, amit Londonból hoztak.

És talán éppen ez fájt a legjobban: hogy míg más apák legalább megpróbálták megteremteni lányaik jövőjét, az övé nem tett semmit – így hát Elizabethnek maradt a számolgatás, a szövetek hímzése, a valósággal való alkudozás… holott szíve mélyén mindig is tudta: nem vagyonból, hanem szeretetből akar feleség lenni.

A másik ok, amiért Elizabeth elkezdett valamelyest neheztelni apjára, az volt, ahogy bánt feleségével, az anyjukkal. Igaz, hogy ritkán értett egyet anyjával, de ez nem jelentette azt, hogy nem szerette, hiszen tudta, hogy anyja is a maga módján, de szereti őt. Egyre kevésbé tolerálta apja gunyoros tiszteletlenségét anyjukkal szemben, aki ezt sok esetben észre sem vette. Ha viszont jobban odafigyelt, akkor azt érezte, hogy anyja nagyon is jól érti a férje tüskés megjegyzéseit, azonban már megszokta azokat. Akár észrevette anyjuk, akár nem, ez a bántás szomorú s szükségtelen volt.

***

Most új helyzet állt elő. Egy gazdag, egyedülálló férfi bérelte ki Netherfieldet, és a város máris egy esetleges kötődésről suttog, mivel az úriember nyilvánosan teszi a szépet nővérének. Úgy tudni, az úriember csaknem százezer fontot örökölt, amelyet birtokszerzésre szánt. Ha a férfi nem csinálna semmit, nem fektetné be valamilyen üzletbe, akkor maga a banki kamat közel négyezer font bevételt jelentene számára évente. Ha birtokot vásárol a pénzből, akkor az évi három-négyezer körüli jövedelmet nyújtana, de csak akkor, ha tudná, mit csinál, ami saját bevallása szerint sincs így, legalábbis egyelőre. Bármelyik lehetőséget is választja, jövedelme minimum kétszer annyi, mint Longbourn éves bevétele.

Egy ilyen gazdag férfi megházasodna-e hozomány nélkül? És Mr. Bingley? Mindezek ellenére nagy előrelépés lenne számára, ha egy földbirtokos lányát venné feleségül. A helyzet azonban az, ha objektíven nézzük, hogy bárkit feleségül tudna venni, akinek ráadásul jobb anyagi körülményei vannak. Ha Jane nem elég óvatos, talán túl sok reményt fektet valakibe, aki nem fogja érte kockáztatni a helyzetét. Elizabeth felsóhajtott. Töprengései nem voltak túl optimisták. Nagyon szeretni kell ahhoz valakit, hogy ellene menjen az elvárásoknak.

Elizabeth ekkor londoni ismerősére gondolt, aki néhány házzal arrébb lakott a Gardiner rezidenciától. A család kereskedelemből élt, és nagyon jómódú volt. Néhány évvel ezelőtt a lányuk, Emily, megismerkedett egy felsőbb körökből származó úriemberrel, aki egy földbirtokos család örököse volt. Elizabeth szemtanúja volt románcuknak. Kapcsolatuk reménytelennek tűnt, de az érzések egyre csak nőttek kettejük között. Végül az úriember egész családjával szembeszállt, és feleségül kérte Emilyt. A család, a "szerető" család, odaadta neki a kisebbik fiúnak szánt tízezer fontot, és ezzel együtt ki is tagadták. Az egészben az volt az elképesztő, hogy a férfi tudta, hogy ez fog történni vagy még rosszabb, és mégis azt tette, amiről úgy gondolta, hogy az boldoggá fogja tenni. Hátat fordítva családjának elvette szerelmét és csatlakozott apósa üzletéhez. Soha többé nem nézett vissza. Most várják első gyermeküket, akinek Elizabeth lesz a keresztanyja.

Ez szerelem volt Elizabeth szemében.

***

Az este folyamán Elizabeth elmesélte Jane-nek a Charlotte-tal folytatott vitáját. Jane azonban azon a véleményen volt, hogy egy hölgy ne mutasson többet, mint amit érez, és semmiképpen se többet, mint amennyit a másik fél.

– Jane, ez inkább úgy hangzik, mint Mary egyik prédikációja. Egyetértek azzal, hogy egy hölgynek kifinomultnak kell lennie a megnyilvánulásaiban, de Emily például egy nyitott könyv volt, ha az érzéseiről volt szó. Az nem volt helyes?

– Az nem ugyanaz, Lizzy. Neki volt udvarlója, aki igenis kimutatta vonzódását iránta.

– Az igaz. És veled mi a helyzet? Hogyan érzel udvarlód iránt?

– Először is, Lizzy, nem az udvarlóm – szögezte le miközben letette hímzését.

– Még.

Jane fintorgott erre.

– Ha valami aggaszt, akkor az ez. Mindenki azt hiszi, hogy udvarol nekem, miközben azonkívül, hogy legyeskedik körülöttem, és bevallom, azt látványosan teszi, mégsem tett nálam még látogatást – babrált tétován ujjaival.

– És te? Hogyan érzel?

– Az érzéseim? Őszintén? Nem tudom.

Egy ideig csend ült a szobára.

– Hízelgő a figyelme, de… talán túlságosan is gyors minden. Egyelőre ennyi. Nem akarok előregondolni dolgokat.

Elizabeth halkan sóhajtott. Talán mindketten túl sokat remélnek.

– Ő lenne, akit szerethetnék? Nos, igazán, ezt sem tudom. Megtudtam róla, hogy nagyon vidám természetű. Vidám és egyszerű, talán egy kicsit felületes. Ez némileg tetszik. Én is szeretem a vidámságot, de én sokkal csendesebb ember vagyok. Én nem szeretem a figyelmet, miközben ő szeret a középpontban lenni. Míg én töprengek dolgokon, ő inkább spontán. Talán ez még jó is lehet; kiegészítenénk egymást. Ki tudja? Csak egy évvel idősebb nálam, s szerintem még sokat kell komolyodnia, de azért látok benne lehetőséget. – A mondat végén lesütötte a szemeit.

– Szívesen fogadnám-e az udvarlását? Nos, őszintének kell lennünk magunkhoz: megengedhetem magamnak, hogy ne fogadjam a közeledését?

Elizabeth elismerően nézett nővérére. Ilyen érettség, ilyen öntudat! Most értette meg: már nem gyerekek vagy éretlen kisasszonyok, akik csodálkozva néznek a világra. Nem romantikus választ kapott, mint remélte, de őszintét.

[1] Hatvan font két vagy akár három kezes munkás bére volt egy évre, nem számítva a szállást és étkezést.

Vigyázat - csak akkor olvasd, ha nem bánod megtudni a tartalmat
még feldolgozás alatt

8. fejezet - miután a hires flörtölős jelenet lezajlott

Mr. Darcy ismét elmélyedt a könyvében, Elizabeth pedig elhúzódott a társaságtól és ahhoz az asztalkához sétált, ahol Darcy könyvet tornyosultak. Újjait finoman végighúzta a gerinceken, mint aki nemcsak keres, de válogat is egy kissé elfeledett öröm után.

– Pope, Johnson... sőt, Burke is – mormolta inkább csak magának.

– Szívesen kölcsönadom bármelyiket – szólalt meg mögötte Mr. Darcy hangja. Hangja nem volt harsány, de elég mély ahhoz, hogy Elizabeth megborzongjon tőle – kellemesen.

– Vagy mindet egyszerre – fordult hátra mosolyogva Elizabeth. – Attól tartok, az lenne a végem.
– Ha már könyvek között esik el, Miss Bennet, legalább hősnőhöz méltóan történik.
– Egy tragikus vég, amelyet irodalmi körülmények tesznek elviselhetővé?

Mr. Darcy ajkán finom mosoly jelent meg.

– Inkább egy kezdete – felelte. – Ahol a hősnő már nem a táncparketten, hanem a könyvtárban vívja legfontosabb küzdelmeit.

Elizabeth felnevetett, ám a nevetése hamar halk sóhajjá szelídült.

– Néha valóban úgy érzem, hogy a gondolatok közt otthonosabb vagyok, mint az emberek között.
– Ezt komolyan mondja?

– Ó, azért mert nem esik nehezemre társalogni, nem jelenti azt, hogy azt előnyben részesítem.  

– Hmm. Nos, akkor ezzel nincs egyedül – válaszolta Mr. Darcy, s egy pillanatra lehajtotta fejét. – De akad, aki mindkét világban egyformán otthonosan mozog. Vagy legalábbis... törekszik rá.

Elizabeth ekkor egy apró kötetet vett magához – Milton volt az.

– Az Éden elvesztése. Tudja, egyesek szerint Éva nemcsak bűnös, de túlságosan kíváncsi is volt.
– Én azt mondanám: túl emberi.
– És ön? Inkább az édeni rendet választaná, vagy a száműzetést a tudásért cserébe?

Darcy elmosolyodott.
– Attól tartok, már megkaptam az almát.

Egy pillanatig némán nézték egymást, mintha nemcsak könyveken, de egymás szavain keresztül is olvastak volna.

13. fejezet

Gyertyák, lekvárok és titkos panaszok

Mrs. Bennet a hátsó szalonba vonult vissza, ahol már ott várt rá a bizalmasa és házvezetőnője, Hill asszonyság, akit ifjú korától fogva szinte családtagnak tekintett. Az asztalon szépen elrendezve ott sorakoztak a kis dobozok, textilszalagok és különféle cédulák.

– Kezdjük a Clarke családdal – szólt Mrs. Bennet, miközben leült. – Tavaly a fiú nem ette meg a gyümölcskenyeret, úgyhogy idén semmit, ami mazsolás! És ha lehet, ne legyen benne dió sem. Egyszer úgy tüsszögött tőle, hogy a nagynénje megesküdött, meg fog halni.

– Jegyzem, asszonyom – bólintott Hill.

– Aztán ott vannak a Perkinsék. Ők szeretnek panaszkodni, de tavaly, amikor kaptak egy darab kézzel gyúrt szappant, a feleség külön megköszönte. Azt mondta, végre valami, ami "illat helyett tisztít". Nos, Hill, idén kap még egyet.

Hill meglepően komolyan bólogatott.

– A Johnson fiú most házasodott. Fiatal az asszony, nem tud főzni. Tavaly karácsonykor a pulykát nyersen tette az asztalra. – Mrs. Bennet megcsóválta a fejét. – Teszünk be egy kis szakácskönyvet is. A régi példányból, amit Lizzy már úgyis kinőtt. Csak ne mondja meg, hogy tőlem van.

– Persze, asszonyom – jegyezte fel Hill, halk kuncogással.

– És Hill… a múlt héten láttam, hogy a Turner lány sántít. Mondja, ugye nem kopott el újra a cipője?

– De igen, asszonyom. Az apja megint nem volt hajlandó megcsináltatni.

– Akkor küldünk egy pár cipőt. Az alsó fiókban ott van egy barna bokacipő, amit Catherine úgysem vett fel. És tegyünk mellé egy kis gyógykenőcsöt is a lábára. De ne olyan illatosat.

– Már elő is vettem – bólintott Hill. – De asszonyom… ugye tudja, hogy a család szerint ez nem tartozik önre?

Mrs. Bennet félrebiccentette a fejét.

– Természetesen nem tartozik rám – mosolygott sokat sejtetően. – De attól még elintézem.

Hill megállt a tollával a levegőben.

– Sosem fogják megérteni, mennyi minden tesz értük, Asszonyom.

– És talán nem is kell, hogy megértsék. Elég, ha észre sem veszik – s ezzel Mrs. Bennet kecsesen lehajtott egy fedőt a dobozra.

Egy pillanatra csend ereszkedett a szobára, csak a gyertyák finom pattogása hallatszott. Mrs. Bennet lehajolt, és kihúzott egy újabb lapot az irattartóból.

– No, most pedig nézzük a Norrisonékat. A múltkor az asszony azt mondta, a lekvár túl édes volt…

– El ne kezdje, asszonyom – vágott közbe Hill, de már mindketten nevettek.

17. fejezethez

Mr. Collins levele (kivonat)

**Hunsford Parókia, Kent

november 28.**

Mélységes tiszteletteljes hódolattal és alázatos szívvel jelentem,
Legnemesebb Pártfogóm!
Az Ön kegyes kérésére és a kötelesség parancsára, amely egy olyan emberre hárul, ki Öntől mindenét kapta, engedje meg, hogy jelentést tegyek e vidéki tartózkodásom eddigi eredményeiről.
Múlt éjjelen volt szerencsém részt venni a Netherfieldben tartott bálon, ahol – bármily fájdalmas leírnom – Mr. Darcy, az Ön nemes unokaöccse, nyilvános táncban vett részt… Miss Elizabeth Bennet kisasszonnyal.
Igen, Asszonyom, az Ön fenséges házának árnyékában nevelkedett fiatalember úgy tűnik, nem vette figyelembe a korábbi megállapodásokat, sőt, mintha örömét is lelte volna abban, hogy az ifjú hölgy társaságát kereste.
Az este során nem csak táncoltak – hosszasan, több ízben –, de szemmel láthatóan bensőséges beszélgetéseket is folytattak, s még vacsora előtt sem rejtették el egymás iránti figyelmüket. Szívszorító látvány volt.
Nem hallgathatom el továbbá, hogy Bennet úr, e vidéki ház szerény ura, botrányt keltett azzal, hogy saját feleségét kérte fel táncra. A terem népe először megrökönyödött, majd követni kezdte e példát. Asszonyom, az ilyesfajta újítások romlásba dönthetik a társadalom erkölcsi rendjét.
Én személy szerint visszafogott figyelmet fordítottam Miss Charlotte Lucas kisasszony felé, aki méltányos szerénységgel és kivételes mértéktartással viselte társaságomat.
A részletes beszámolót holnap reggel zárom le és küldöm el. Addig is, mélységes tisztelettel és szívbéli hódolattal maradok,
Az Ön alázatos szolgája,
William Collins, lelkész

39. fejezethez
Darcy és Georgiana beszélgetéséből kimaradt rész

– … Hát akkor mondd el! – sürgette Georgiana kíváncsian.

Darcy elmosolyodott. Jólesett, hogy valakinek ennyire számít, mit gondol.

– Nos, képzeld el – kezdte csendesen –, hogy huszonkét évesen, alig két hónappal az apám halála után, hirtelen én lettem Pemberley ura. A gyász, a felelősség, a hatalmas birtok, a mérhetetlen vagyon – mindez egyszerre zuhant rám. És vele együtt egy újfajta figyelem is.
– Miféle figyelem? – kérdezte Georgiana halkan.
– Olyan, amire nem voltam felkészülve – válaszolta kesernyés mosollyal. – Egyik napról a másikra minden család, akinek volt hajadon lánya, engem akart vejének. Az egyetemi évek alatt is éreztem már ebből valamit, de azzal, hogy a magam ura lettem, többszörösére nőtt a figyelem. Meghívók, bálok, apró ajándékok, levelek... Minden gesztus mögött hátsó szándékot sejtettem. Az anyák, a lányok, sőt még az özvegyek is… mind a Darcy névre és a vagyonomra vágytak.
– Ó, bátyám... – sóhajtott Georgiana, szemében részvéttel.
– Nem volt szörnyű – mondta Darcy –, csak... fárasztó. És kiábrándító. Idővel már nem is tudtam bízni senkiben. Minden mosoly, minden kedves szó, minden figyelmes tekintet mögött számítást láttam. Ezért... – habozott egy pillanatra – … ezért voltam olyan hideg és gyanakvó, amikor először találkoztam Miss Elizabethtel és a családjával.
– De ő más volt, igaz?
– Igen. Teljesen más – válaszolta Darcy, hangjában szokatlan gyengédség. – Soha nem kereste a társaságomat. Nem próbált a kegyeimbe férkőzni. Sőt, amikor először táncba hívtam, elutasított. – Ezen a ponton elmosolyodott, mintha az emlék még mindig frissen élne benne.
– Elutasított? – kerekedett el Georgiana szeme.
– Igen. – Darcy bólintott, és a hangja mélyebb lett. – Tudod, Georgie, velem ilyen még soha nem történt meg. Soha.
– Ó… – sóhajtott Georgiana, de a szája sarkában mosoly bujkált.
– Ez az apró visszautasítás – folytatta Darcy, most már mosolyogva – ébresztett rá először, hogy itt valaki másról van szó. Valakiről, aki nem hajlandó elájulni a nevemtől vagy a vagyonomtól. És akinek a tiszteletét ki kell érdemelnem.
– És kiérdemelted – mondta Georgiana halkan.
Darcy megállt egy pillanatra, mintha súlyát mérlegelné a szavainak.
– Remélem, hogy igen – suttogta végül. – Minden vágyam az, hogy kiérdemeljem.

46. fejezte után

– éjszaka, Benneték hálószobájában

A gyertyák már majdnem leégtek, és Mrs. Bennet csipkés hálósapkáját ideges mozdulattal igazította meg a homlokán, ahogy végre elnyomta magában a vágyat, hogy újra felüljön az ágyban. Mr. Bennet félig hátradőlve olvasott, egy szemüveg mögött fürkészve a betűket – legalábbis amíg felesége el nem kezdett beszélni.

– Azt mondom, rettenetes! Az a nő… az a Lucas-asszony! Meghívta Mr. Wickhamet, miután világosan figyelmeztettük! És Elizabeth ott állt… Darcy oldalán… és az a gazember ráförmedt!

Mr. Bennet csak hümmögött.

– Nos, kedvesem, ha mindenki elutasítaná azokat, akiket figyelmeztettek, sosem lenne vendég egyetlen estélyen sem.

– Ez nem tréfadolog! Elizabeth szerint Mr. Darcy majdnem megütötte! – súgta Mrs. Bennet, mintha a ház falainak sem volna joga tudni erről.

– Ó, Thomas… csak ne mondd, hogy ezért olvastál ilyen sokat. – A műveltség mindig jó ürügy a gyertyák késleltetett elfújására.

– Talán meg is érdemelte volna – felelte Mr. Bennet, szemét le sem véve a könyvről.

– Ez mind elkerülhető lett volna, ha nem megy ellenünk! – dohogott Mrs. Bennet, lecsapva a párnáját, mintha az lenne a vétkes.

– Lehetséges, hogy Lady Lucas most kívánja kiegyenlíteni a régi sérelmeket. A lánya nem kapott elég lelkesedést a házassága körül – így hát vendéglistával bosszul. Meglehetősen hatékony módszer, ha az ember nem tud kardot rántani.

Mrs. Bennet méltatlankodva húzta fel a takarót az álláig.

– Maga mindig gúnyolódik! De az én Elizabethemnek ott kellett állnia a gúny tárgyává téve, miközben az az ember vádolta, hogy Darcy nem fogja feleségül venni! És mások is hallották!

Mr. Bennet végre letette a könyvet, és egy pillanatra rátekintett feleségére.

– Én is hallottam már efféle gyanút. Legutóbb magától – jegyezte meg szárazon.

– Az más volt. Akkor még nem tudtam, hogy Darcy tényleg visszajön érte! – mondta Mrs. Bennet suttogva, a szó minden romantikáját kihangsúlyozva.

Csend telepedett közéjük. A gyertya sercegett egyet. Mrs. Bennet halkabb hangon, már-már nosztalgiával szólalt meg újra:

– Tudja, talán ez az első alkalom, hogy nem aggódom Elizabeth jövője miatt.

Mr. Bennet rámosolygott, szinte észrevétlenül.

– Most akkor miattam aggódjon kegyelmed. Azt hiszem, megérdemlek egy kis figyelmet én is.

Mrs. Bennet szemöldöke megemelkedett, majd lehunyta szemét.

– Ó, Thomas… csak ne mondd, hogy ezért olvastál ilyen sokat.

Mr. Bennet letette a könyvet.

– A műveltség mindig jó ürügy a gyertyák késleltetett elfújására.

És valóban: a láng még sokáig pislákolt, mielőtt kialudt. 

A 46. fejezet után

Késő este, Longbournban

A ház már nyugodt volt, csak az emeleti folyosón nyikorgott halkan egy padlódeszka, amikor Elizabeth kilépett a szobájából. A hold halvány fénye megvilágította Jane ajtaját, mely félig nyitva állt. Nővére az ablak mellett állt, hálóköntösben, a kert sötét kontúrjait figyelve.

– Még mindig ébren vagy? – kérdezte Elizabeth halkan, ahogy belépett.

Jane visszafordult, mosolya puha és álmos volt.

– Igen, csak… nem tudtam elaludni. Túlságosan sok minden történt ma este.

Elizabeth bólintott, s letelepedett Jane ágyára.

– Amikor Wickham távozott, megpróbálta Williamet kihozni a sodrából. Majdnem neki is ment...

– Hát szegény Mr. Collins-nak neki is ment! Szinte hihetetlen! – felelte Jane és ő is lehuppant az ágyra. – Mit gondolsz erről?

Elizabeth elfordította a fejét, de a mosoly, melyet rejteni próbált, már rég elárulta őt.

– Ha azt várod, hogy elszörnyülködjek, hiába vársz. Értem tette! Őszintén bevallom, hogy elégtételt éreztem azok után, ahogy velem viselkedett. Magáénak vallott a beleegyezésem nélkül. 

– Charles felnéz rá a tette miatt... Azt mondta, ő is meg tette volna értem – temette el arcát a kezébe.

Elizabeth nevetett, bár kissé zavartan.

– El is várom tőle, hogy kiálljon érted.

Elizabeth eldőlt az ágyon.

 – Jane, olyan jó szerelmesnek lenni! Majd kitörnék a bőrömből. – Testvére felé fordult. – William, olyan oldalát is megmutatja, amit eddig nem láttam. Ma este olyan merészen kívánta, hogy bárcsak kettesben lehetnénk, hogy teljesen zavarba hozott.

– Meg tudom érteni. Őszintén megvallva, mióta Charles megcsókolt, állandóan az jár az eszemben.

– Jane! Miket nem mondasz?! Ez a szerelem furcsa dolgokat művel veled.

Mindketten jót nevettek.

– Talán… talán csak mostanra értettem meg, hogy nem minden férfi egyforma.

Jane szemöldöke megemelkedett.

– Van, aki csendben, tettekkel szeret. Ha Phillips bácsi nem szólja el magát, sosem tudtam volna meg, mit tett értem.

Jane közelebb húzta magát és megölelte húgát. 

– Annyira örülök, hogy minden a helyére került, Lizzy. Megérdemled a boldogságot

– Te is.

A csend puhán ereszkedett közéjük, mint egy jól ismert takaró. Elizabeth kisétált a szobából, s még az ajtóból visszanézett.

– Jó éjt, Jane.

– Jó éjt, Lizzy.

És amikor az ajtó finoman becsukódott mögötte, Jane még sokáig csendesen feküdt, a mennyezetet bámulva, s Charlesra és a jövőjükre gondolt.

Az 57. fejezet végére

kimaradt jelenet – "Az estély után"

Előre szólok, ha még nem jutott a regényben idáig, akkor jobb, ha vár ezzel............................................................

Az éj csendje már rátelepedett a Darcy-házra. Az órák a szalonban jóval éjfél után jártak, a személyzet visszahúzódott, s csak a parázsló tűz vetett táncoló árnyékokat a falra. Az estély fénye, lüktetése és suttogásai még mindig zakatoltak Elizabeth gondolataiban. Szobájában, a tükör előtt állva próbálta lecsendesíteni magát, mikor halk kopogás törte meg a csendet.

– Te vagy az? – kérdezte, bár a szíve már a válasz előtt is tudta.

Elizabeth és Mrs Bennet ragaszkodott hozzá, hogy Darcy ne menjen egyedül ki az éjszakába szállására menve, hanem aludjon a saját ágyában, kivételesen.

Kinyitotta neki az ajtót.

– Nem tudok elaludni – vallotta be Darcy, hangja rekedt volt a fáradtságtól. – Azt hiszem, még mindig bennem zúg az este.

Elizabeth bólintott, s félreállt az ajtóból. Miután Darcy belépett, finoman behúzta mögötte az ajtót. Félmosollyal intett a kandalló felé.

– Ülj le. Nekem is jól esne… veled lenni. Csendben.

Néhány pillanatig valóban csak a tűz pattogása hallatszott. Darcy a szék karfáján pihentette a könyökét, de tekintetét Elizabeth arcán tartotta. Ő közben az ölébe ejtette a kendőjét, s a szőnyeg mintázatát figyelte, mintha onnan akarna erőt meríteni.

– Meg próbált bántani – mondta végül. – Lady Wilshaw.

Darcy arcán egy izom megfeszült.

– Tudom. Láttam a szemedben. És láttam az ő arcát is… De azt hiszem, nem csak neked fájt.

Elizabeth felkapta a fejét. Darcy folytatta:

– Amikor… amikor a szalonból kijöttél, és miközben… csókolóztunk – amit, be kell vallanom, még mindig nem hiszek el, hogy valóban megtörtént –, egy pillanatig találkozott a tekintetem az övével. És valami régi, kiégett tűz fénylett benne. De nem gyűlölet volt , hanem fájdalom. Mint aki olyasmit lát, amit sosem kaphatott meg igazán. Akkor nem érdekelt a fájdalma, azt akartam, hogy mégjobban fájjon, és újult erővel csókoltalak.

– Mert bántott engem?

– Igen. Nem engedem, hogy bárki is bántani merészeljen.

Elizabeth elhallgatott egy pillanatra, aztán bólintott.

– Igen… volt benne valami… kétségbeesett. De attól még gonoszul szólt. Azt mondta, hogy te… hogy mindazt, amit a nőkről tudsz, tőle tanultad.

Darcy lehunyta a szemét, és halkan felsóhajtott.

– Azt hittem, soha nem kell majd ezzel szembenézned. De te bátrabb vagy, mint hittem. Mi történt pontosan?

Elizabeth félrenézett, aztán halk, nyugodt hangon mesélni kezdett.

– Megpróbált megalázni. Azt akarta, hogy érezzem: nem tartozom közéjük. Azt mondta, te voltál a legjobb szeretője… s hogy a ton úgy fog engem kiköpni magából, mint az éhes kutyák a csontot.

Darcy ökölbe szorította a kezét, de nem szólt közbe.

– Én pedig… – Elizabeth elmosolyodott, de abban a mosolyban volt valami kegyetlenül büszke – … azt feleltem neki, hogy ha valóban ő tanított meg neked mindent, akkor hálás vagyok neki. Mert mindent ki fogok élvezni, amit tőled kaphatok.

Darcy tekintete elsötétült – a vágy és a tisztelet különös elegyével.

– Te jó ég! És még én féltettelek. És mit érzett… amikor ezt mondtad?

Elizabeth vállat vont.

– Azt hiszem… rájött, hogy elveszített. Nem csak téged – hanem az illúziót is, hogy valaha is a övé lehettél igazán.

Darcy felállt, odalépett hozzá, s letérdelt előtte.

– Soha nem tartoztam hozzá. Csak neked. És mindent, amit valaha megtanultam… csak neked akarom adni. Úgy, ahogy te vagy – nem mint egy eljátszott szerepben, hanem mint… ahogy ma este voltál. Bátor. Méltóságteljes. Törhetetlen.

Elizabeth elfordította arcát, hogy visszanyelje a könnyeit.

– Néha még mindig nem értem, hogy lehet, hogy te… épp engem választottál.

Darcy a kezébe vette az övét.

– Mert te vagy a fény. És én… én régóta sötétben jártam.

Egy darabig csak egymás szemét fürkészték. A tűz finoman világította meg vonásaikat.

Elizabeth lehajolt, s homlokát Darcy homlokához érintette.

– Akkor legyen ez az ígéretünk, William… Hogy ha jönnek is ilyen napok, mint ez a mai… mindig visszatalálunk ide. Ehhez a csendhez. Ehhez az egymásba kapaszkodáshoz.

Darcy bólintott.

– Igen. Ez lesz az otthonunk.

Az angol kiadás